A meghitt percek édessége

Még hogy az állatok nem tudnak csúnyán nézni! Látták volna a kakasunk tekintetét a múlt héten, amikor kora reggel a baromfiudvaron elé szortíroztam az aznapi tengeri adagját.

Rosszallóan nézett rám, mert hattagú háremének kedvence, a világos szőke iromba, akit annyit pitélt, hogy puci lett a háta, erősen megfázott. Félpercenként tüsszögött a levegőbe, fejét rázva. Való igaz, a közel száz éve épült tyúkól oldala deszkahiányosságban szenved már elég rég óta, ennek okán elég huzatos a klímája.

Szombat reggel első utam a helyi tüzépre vezetett, hogy valami lemezt vegyek probléma megoldás végett. Sanyi, a tüzépes, aki két vásárló között szalonnasütőket készített betonból, rövid gatyában, fehér atlétában ült a hűs irodájában. Hamar kiszámolta a hat szál lambéria árát, amit meg kívántam venni. Miközben fizettem észrevettem, hogy a szomszéd helyiségben, ami valami raktárféleség lehetett, a Salgó polcon a kőműves szerszámok mellett, egy eredeti Gibson gitár feküdt. Az elektromos hangszer kábele egy effekt pedálba tartott, onnan meg egy kis Peawey erősítőbe. A gyönyörű bíbor színű gitárt vastagon belepte a por. Ebből gondoltam, hogy már régen pengethették a húrjait. Sanyi észrevette az érdeklődő tekintetem.

– Tudod, régen vendéglátóztam, meg zenekarokban is játszottam. Nem is egyben! Egy idő után láttam, milyen sorsra jutnak a korosodó kollégák. Pia, narkó, kártya, válás. A végeredmény, kivétel nélkül anyagi csőd. Én idejében kiszálltam. Maradt a tüzép. Most ezt csinálom. Nem zenélek. Nem hiányzik.

Az utolsó mondatát nem hittem el.

– Nem felejtettél el játszani? – provokáltam.

Sanyi kajánul rám nevetett. Bekapcsolta az erősítőt, nyakába akasztotta a kissé gerjedő gitárt,

és felcsendült Gery Moore Still got the blues andalító dallama. Úgy szólt, mint az eredeti. Az utcán megállt boltba siető biciklis ember.

Miközben Sanyi kitartott egy fél hangot, az elégedettségtől behunyta a szemét. Így, csak én láttam, hogy a tüzép udvarán, cementes zsákok és betonkeverők között átszaladt a szomszéd tarka, süldő malaca.

A boltba is be kellett még ugranom ásványvízért. A kis helyiségben sokan voltak. Türelmesen sorba álltam. A pénztárgép ontotta magából a kis fehér blokkokat. A bolt tulaja elégedetlenül dünnyögött.

– Nem tudom, miért kell nekem szombaton is dolgoznom. Ráadásul a feleségem ünnepi ebéddel vár a mai nap.

Hogy miért a nagy pátosz, azt nem firtatta senki.

A Facebookról az egész falu tudta, hogy ma van az ötvenedik születésnapja.

Az előttem álló harmincas hölgy a fizetés előtti utolsó pillanatot kihasználva, még egy zacskó Zizit dobott a piros bevásárló kosarába. A mögöttem lévő nyugdíjas korú férfi hangosan fölnevetett: – Csak nem gyerekcsinálás lesz, Marika?

– Mire gondol János? – kérdezte kacéran a kissé testes hölgy.

– Tudja, Marika, én egy Újváros alatti egyszobás, vályogfalu tanyán nőttem fel a nyolc testvéremmel. Oszt, amikor az édes szüléim egy kis boldog légyottra vágytak, anyám olyankor beszaladt a faluba két zacskó Ziziért. Azt hazaérve, szétszórta a házunk mögötti szép nagy területen. Mire felszedegettük, mi gyerekek, már kész is volt egy újabb kis testvér.

dalnoky